Táska vagy fogorvos?

Lassan egy éve szemezek egy táskával a munkahelyem közelében. Semmi extra nincs a küllemében, csinos, elegáns, letisztult, nőies, és egyszerűen imádom. Az egyetlen hátráltató tényező, az az ára. Persze, valakinek nem sok egy táskáért az az összeg, amit elkérnek érte, de én nem azon emberek táborát erősítem. Leginkább az a bajom ezzel, hogy hiába méregdrága egy mezei táskához képest, én nem tudom a tárgyakat úgy kezelni, mint a kincseket, ezért nálam még egy nagy becsben tartott dolog is hamar amortizálódik. No nem azért, mert ilyen link lennék, csupán az a problémám, hogy soha nem tudok semmire időt szakítani, ezért két rohanás között csak úgy dobálom a cuccaimat jobbról-balra, így elég hamar le kell selejteznem mindenem.

Hasonlóképpen bánok magammal is, értem ez alatt a testi épségemet, többek közt. Viszonylag ritkán figyelek oda az étkezére, a megfelelő mennyiségű alvásra, valamint a testi-lelki egyensúlyra. Ezek pedig azt eredményezik, hogy előbb utóbb még a legösszeszedettebb ember is könnyen szétszórttá válik, ami meg aztán csőstől hozza a bajt. Így jártam akkor is, amikor munkából hazafele menet magas sarkúban és nyári kisruhában lélek vesztve rohantam, telis-teli kézzel a busz után. Pontosan olyan távolságban voltam, amikor az ominózus eset történt, hogy már lehetetlen volt, hogy fénysebességet felvéve is elérjem a járatot, viszont annyira már közel jártam, hogy a buszmegállóban várakozó, és a buszomat megtöltő kollégák jól kivehetően végignézzék az egész esetet. Történt ugyanis, hogy a nagy fáradtság és esetlenség kellős közepén a lábaim összeakadtak rohanás közben, és akkorát borultam, hogy sikeresen leszedtem az összes bőrt a lábszáramról, a karjaimról, valamint pluszban még két fogamat is a járdaszegélybe csimpaszkodva felejtettem. Rettenetesen fájt mindenem, de még így sem bírtam megállni, hogy ne nevessek magamon. Valószínűleg a kollégák is hasonlóképpen tették. De amint megláttam, hogy bizony itt nem csak sürgős bőrnövesztés lesz a feladatom a végtagjaimon, hanem a lehető leggyorsabban szert kell tennem fog implantátumra, ráadásul egyből kettőre, azonnal eltört a mécses. Úgy ahogy voltam, a csinos kisruhámban, és magas sarkúmban leültem pityeregni a járdára, és tanácstalanul kerestem a leggyorsabb menekülési útvonalat. Nagy nehezen hazavergődtem, és reménykedtem, hogy még a leghalványabb mosolyomat sem eresztem meg senkire a végtelennek tűnő úton. Ahogy hazaértem, és már kisírtam az összes létező testnedvemet, felhívtam azonnal a barátomat, és kicsit pöszén, javarészt érthetetlenül elmeséltem neki a történetemet. Nagyon kedves volt tőle, hogy megpróbált nem torkaszakadtából a telefonba vihogni, de sajnos el nem tudom képzelni, hogy ez milyen hatalmas erőfeszítésébe kerülhetett.

Ahogy ura lett ismét a helyzetnek, egyből felajánlotta, hogy azonnal értem jön, és elvisz a fogorvosához, aki az ő fog implantátumát is készítette. Igaz neki csak hátsó fogról volt szó, de láttam, hogy milyen alapos munkát végzett az orvos, így gondolkodás nélkül belementem. Akkor jutott el a tudatomig, hogy ez valószínűleg nem két fillérembe fog kerülni, és hirtelen fogalmam sem volt arról, hogy miből tudnám ezt finanszírozni. Aztán hirtelen beugrott egy hatalmas ötlet: álmaim táskára gyűjtött kis megtakarított pénzemet így hirtelen inkább fog implantátumra kellene költenem. Micsoda ötletek így késő délután! De sajnos nem volt más választási lehetőségem, így felmarkoltam a kis befőttesüvegbe gyűjtögetett megtakarításomat, letöröltem vele a könnyeimet, és csendben vártam tovább a barátnőmet.

Az orvosnál már egészen képes voltam felnőtt módjára viselkedni, egyből arra gondoltam, hogy milyen jó lesz, így majd biztosan kapok nyalókát. Nem kaptam, de cserébe két gyönyörű fog implantátummal lettem gazdagabb. Noha ez még nem a végleges megoldás volt, de már így is nagyon elégedett voltam az eredménnyel. Ha nem féltem volna attól, hogy ezek az implantátumok nem bírják annyira a gyűrődést, mint amik a végleges célt szolgálták, simán hagytam volna azokat. Még jobbak voltak, mint az eredetiek, kisebbek, egyenesebbek, és egyiken sem volt még egy aprócska darab sem letörve.

Végül aztán az utolsó időpontra is elmentem, és így hozzájuthattam a végleges fog implantátumaimhoz. A táskára összegyűjtött pénz az utolsó fillérig elment, de legalább újra tudtam mosolyogni. És ez azt hiszem, minden pénzt megér, főleg egy olyan vidám teremtésnek, mint amilyen én vagyok.