A női táska rejtelmei, avagy hova tűnt a swarovski fülbevaló?

Mindig is csodáltam azokat a lányokat, akik képesek elegáns, kisméretű táskákat hordani. Én maximum akkor tudom magamnak a kis retikült megengedni, ha kocsival, pár órára valami rokonlátogatóba megyek. Egyébként mindenhova annyi holmi kíséretében érkezem, amiktől a férfiismerőseim teljesen ki vannak borulva, a nők pedig csodálnak érte. Soha nem lehet tudni, hogy mikor lesz szükségem egy horgolótűre, nagyméretű határidőnaplóra, vagy baba popsitörlőkendőre. Ezek igenis olyan dolgok, amik szerintem soha nem hiányozhatnak egy női táskából. Általában még mellé szoktam helyezni biztos, ami biztos alapon egy laptopot, telefon töltőt, néhány csomag dohányt és a dohányzáshoz szükséges kellékeket is, majd csak ezután vetem bele magam mondjuk egy hosszúnak ígérkező péntek éjszakába. Ilyenkor viszont erősen felmerül bennem a gyanú, hogy lehetséges, hogy nem is hazajövök, hanem az egyik haveromnál kötök ki, hogy a másnapot végig lazíthassuk, ezért a biztonság kedvéért váltóruhát és tisztálkodási szereket is teszek be a kistáskámba, csak hogy minden kéznél legyen.

Nem történt a táskába történő bepakolásom másként akkor sem, amikor egy nagyobb baráti társasággal egy vidéki szabadtéri buliba indultunk. (Szabad tér miatt extra meleg ruha is került a táskába a fent említett egyéb fontos eszközökön túl.) Persze szokásomhoz híven késésben voltam, sem sminkelésre, sem rendesen felékszerezni nem volt időm, úgyhogy még a pipere cuccom és az aznapra kiválasztott swarovski fülbevalóm és egyéb kiegészítők is a táskába lettek hányva, és rohantam is, hogy egy kicsit behozzam a lemaradásomat. Amíg nem értem el a kijelölt indulópontra, a tömegközlekedési eszközön remek lehetőségem nyílt egy laza smink feldobására és az ékszereim magamra akasztására. Csak, hogy történt egy kisebb baleset. Minden máson már túl voltam, egyedül a swarovski fülbevalókat nem találtam. Kezdtem teljesen kétségbeesni, mert ezt még szegény nagymamámtól kaptam, és bár soha nem volt az én stílusom az ilyesmi, ezt szokatlanul kedveltem és nagyon jól is állt. Szerintem a buszon teljesen félnótásnak nézhettek, mert mint valami őrült, úgy turkáltam a táskámban, azt remélve, hogy a kis mérete miatt becsúszhatott legalulra, vagy valami ilyesmi. De nem találtam sehol. Már azon pörgött az agyam, hogy lehetséges esetleg, hogy nem is raktam el, csak az emlékezetem tréfál meg? Vagy talán valahogy véletlenül kiesett a táska tetejéről a nagy rohanás közben? De nem engedtem magamnak, hogy belenyugodjak ilyen mondvacsinált kifogásokba, így inkább tovább kerestem. Már közeledett az a megálló, ahol le kellett volna szállnom, de még egy utolsó próbálkozást megengedtem magamnak, és kiborítottam a táskám összes tartalmát a mellettem lévő üres ülésre. Azok a tekintetek, amik ekkor rám szegeződtek, megfizethetetlenek voltak. Senki nem értette, hogy mi is történik valójában, de legfőképpen én nem, mert hiába borítottam ki mindent, a két swarovski fülbevalónak nyoma sem volt. Ahogy tapogattam az üres táskámat, egy szokatlan dudorra lettem figyelmes. A táskának ugyanis volt egy belső zsebe, ami úgy tűnik kiszakadhatott a belepakolt hatalmas súlyoknak köszönhetően, és lám: a két fülbevaló becsúszott a táska bélésébe. Gyorsan kikapkodtam belőle, és azzal a lendülettel már tettem is be őket a füleimbe.

A buszon utazó emberek arcánál már csak a barátaimén volt nagyobb a döbbenet, ugyanis nem sokkal azután, hogy meglettek a fülbevalók, már tényleg le kellett szállnom, és a cuccaim még mindig terítve voltak az ülésen. Gyorsan bedobáltam az apróságokat, és ahogyan felkarmoltam és magamhoz szorítottam azt a rengeteg holmit, majd eltántorogtam az ajtóig, azt egy polip is megirigyelhette volna. A kedves barátaim is jobbra-balra dőltek a nevetéstől, de szerencsére én is tudtam nevetni, hiszen meglett az imádott fülbevalóm.